Esetek, illusztrációk

42 és fél - Részlet Dr. Angster Mária készülő könyvéből, melyben „Hellinger-történeteket” gyűjt össze:

Az a részeg disznó! Az!... – hallottam a rekedt vádló hangot naponta többször is, a kórus meg, a hatágyas kórterem másik öt lakója, meg a nappali és az éjszakás nővér és a takarító néni tette a dolgát: visszhangozta, buzdította, együtt érzett – tegnap is úgy gyütt be az ember, részegen... – szegény Mariska, megverte az Isten egy ilyen férjjel.

Beszélnék én vele – mondom pszichológusi minőségemben, konstatálva magamban az egyre növekvő rokonszenvet a fent nevezett iránt.

Pontosan érkezik, nagyon kicsi, vékony ember, elálló fülekkel, két nagy fénylő aranybarna szemmel. Zavarban van persze – és mintha egyre törkölygyanúsabb lenne körülötte a levegő.

Hogy van ez az ivás dolog? – kérdezem. Meglepődik, fehérköpenyes dorgálást várt. Elgondolkodik. – Hát, tetszik tudni, drága doktorné, én nem szeretem a piát... Még szerencse, képzelje el, mi lenne, ha szeretné – jön ki belőlem, nem bírom visszatartani, bár ahogy hallom a hangomat, elég kedvesen van mondva. El is neveti magát. Hogy van ez akkor, miért kell inni? – kérdem. Én nem tudom, maga tudja, maga a doktorné – jön a válasz. Én sem tudom, próbáljunk meg rájönni, mondom, majd jönnek a kérdések: mióta, mit, mennyit – hogy lett úgy, ahogy most van.

Soha nem ivott, utálta a pia szagát is. Tetszik tudni, milyen bűzös egy ilyen italmérés? Van egy az utcánkban, négyháznyira, hát én inkább átmentem a túloldalra, csak hogy ne érezzem azt a szagot. Aztán egy nap nem mentem át. Ott álltam a kocsma lépcsőjén, behívtak, adtak egy fröccsöt. Megittam. Rosszul is lettem tőle, haza se mertem olyan állapotban menni, a kertben a nyári konyhában aludtam reggelig. Másnap megint bementem, meg harmadnap is. Aztán hamar fekélyt kaptam a gyomromba, műtöttek is, meg le is százalékoltak. De muszáj inni, akkor is, ha fáj tőle a gyomrom. – Történt valami az életében, mielőtt először bement volna abba a kocsmába? – Nem, semmi. Kérdezgetem – úgy tűnik, tényleg semmi, mármint semmi különös nem történt: egyszerű csendes élet, feleség, két gyerek, munka az irodában, délután munka a ház körül, néha ünnep a rokonokkal. Azóta meg, hogy nem ment át a túloldalra, már csak a kocsmából, a család és a körzeti orvos szidalmaiból, meg a nyári konyhai száműzetésből áll az élet. A házba nem engedi be a család.

Maga érti ezt? – kérdezi. – Nem értem. Nézem, tűnődök, nyílt tekintettel néz vissza. Jóban vagyunk. Lehet nézni, tűnődni mindkettőnknek.

Meséljen az édesapjáról – mondom hirtelen, érezve a gyomromban azt az enyhe remegést, ami akkor van, ha szagot fogok. Hogy jön ez ide? – kérdezi. Nem tudom, de hirtelen ez az ötletem lett. Elmeséli, hogy élt?

Édesapja egyszerű zsellérgyerek, szülei egyetlen gyereke. Lakóhelyük nem volt, mindig ott vállaltak mezőgazdasági segédmunkát, ahol adódott valami, a fiút vitték magukkal. Télire meghúzták magukat valamelyik rokonnál.

Aztán egyszer jöttek az elvtársak a megyétől, és összeszedték a tehetséges parasztgyerekeket, vitték őket iskolára. Így tudta az apja elvégezni a nyolc osztályt, különben esélye sem lett volna rá, hogy valaha is tanuljon. Aztán a mezőgazdasági technikumot, mindig tiszta kitűnőre. Kollégiumban, messze a szülőktől, egyedül. Moszkvába is így került ki az egyetemre. Vörösdiplomával jött haza. És vallásosan kommunista volt, neki a párt volt az Isten – mondja kicsit szégyenkezve – akkortájt, a rendszerváltás utáni Magyarországon már nemigen dicsekedtek az ilyesmivel.

Itthon azonnal magas beosztásban, egy téesz főagronómusaként kezdett el dolgozni, és persze a pártban is fontos funkciója volt. Minden háztájiját beadta a közösbe – ő komolyan vette a kommunizmust. És nagyon értette a dolgát. Ment is a téesznek, túl jól ment... Merthogy a megye többi téesze az időjárásra és a talajviszonyokra panaszkodva egyik állami segélyt nyelte el a másik után, és egyre kínosabbá vált, hogy ott működik közöttük az a virágzó oázis az apja irányítása alatt.

A helyzet megoldást követelt. A megoldás meg – az ötvenes évek Magyarországában szokásos gyakorlat szerint a koncepciós pártfegyelmi volt. Nem is tudja, mivel vádolták az apját, de azonnal kirúgták az állásából és a pártból is. Akkor, gyerekként még nem tudta, mi történt, de emlékszik rá, ahogy aznap hazajött. Az arcára, a járására. Meg arra, ahogy egy szó nélkül eltűnt egy demizsonnal a fészerben – és halálra itta magát.

Hány éves volt az édesapja, amikor ez történt? Számol, gondolkodik: – Negyvenkettő és fél, pontosan. (Apja január 1-én éjfél után két perccel született – ha egy kicsit jobb korban él, akkor ő kapja az akkori egyetlen nagy magyar bank ajándékutalványát, amiből biztosítva lett volna a jövője. Mi június 30-án találkoztunk.)

Akkor most számolunk megint. Maga hány éves volt, amikor először nem ment át a túloldalra, és a kocsmában találta magát?

Hosszan néz, majd számol magában, ellenőrzi az ujjain. Közben lelassul az idő, a levegő is más lett, rajtam a libabőr, ahogy magamban már előre hallom a válaszát. Ki is mondja: Negyvenkettő és fél...

És ha becsukja a szemét, és megpróbálja látni az édesapját, akkor hol jelenik meg itt a térben? Maga előtt, mellett vagy mögött? – Itt van előttem – suttogja. Hogy szólítja? Édesapámnak.

Mondja utánam: Édesapám. – Édesa... a vége már zokogás. Nagyon mélyről, hosszan. Aztán elhalkul, és ismétli, ahogy diktálom: Drága Édesapám! Nagyon nehéz neked, és én mégsem tudok segíteni, mert Te vagy a Nagy, és én csak a Kicsi. A kisfiad... a kis... fiad... Fejet hajtok a nehéz sorsod előtt, és nagy tisztelettel hagyom meg Neked teljes egészében. Nem avatkozom bele.

Halkan megkérdezem: Hol látja most az édesapját? Nem látom, de itt van a hátam mögött... Akkor én most elmegyek – mondja még halkan. Jövő héten ugyanígy találkozunk – szólok utána.

Egy hét múlva piros arccal érkezik. Hogy van? Egész héten lázas voltam, de nem ment fel a hőmérő 36,8 fölé. És úgy érzem magam, mint... mintha megpendülne bennem valami így fentről lefele, mint a nagybőgőn a húrok... Feléledtek a meridiánjai, megindult benne az élet, mondja bennem a félművelt holisztikus, de talán nem tévedek nagyot. Egész héten dolgozott, felásta a kertet, most épp egy szerszámos bódét kezdett el építeni. Kicsit elszokott ugye a munkától, izomláza van, ha arra tudnék valami kenőcsöt... Elköszönünk, kezet fogunk. – Ja, különben nem ittam egy kortyot se, nem kellett...

Egy hónap múlva látom újra. Egy másik ember. Hogy egyáltalán nem iszik, azt már beszélik a kórházban. Hogy érzi magát? – kérdezem. Néz mosolyogva, majd eltűnődik, kinéz az ablakon a szomszéd ház tetejére. Egy darabig csend, majd csak ennyi: azt tudom mondani, hogy látom azt a tetőt...

Oldal: Tapasztalat
Hellinger-féle szisztemikus-fenomenologikus családterápia - © 2008 - 2024 - csaladallitas.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat