Mit jelent a családállítás?

Úgy tűnik, mintha sorsunk elválaszthatatlanul összefonódna a kibővített családunk tagjainak sorsával. Mintha lenne egy közös családi lélek, egy olyan energiamező, amelyben mindenki benne foglaltatik, aki csak a kiterjesztett családhoz, az ún. klánhoz tartozik, függetlenül attól, hogy tudunk-e a létezéséről, vagy nem. Ez a mező, a tagokból összeállt új egész, mint minden rendszer, több mint részeinek összege, és megvannak a saját működési mechanizmusai. Ebbe a nagy egészbe ágyazódik be az egyes ember élete, és sokszor oly módon irányítja azt, hogy az illető arról nem is tud.

Hellinger a nyolcvanas évek második felében kezdte el módszerének kidolgozását. A pszichoanalízis, a hipnózis, a tranzakció-analízis és a családterápia módszereit saját eseteinek alapos tanulmányozásával és megfigyeléseivel ötvözve túllépett a hagyományos nyugati pszichológia megszokott fogalmi keretein, és új módszerével rövid időn belül igen látványos sikereket ért el. A kilencvenes években Németországban, 2000-től pedig világszerte futótűzként terjedt el a szisztemikus-fenomenologikus rendszerterápia, közismertebb nevén a családfelállítás nevű módszer.

A „családfelállítás” ennek a mezőnek a „megkérdezése”. A módszer a külföldi és a hazai tapasztalatok szerint rendkívül erőteljes, pontos és hatékony. Egyrészt új fényben láttatja az életünket nehezítő bajokat, betegségeket, kudarcokat, másrészt lehetővé teszi, hogy ezeket a terheket sokszor katarzisig is mélyülő érzelmi átéléssel mintegy letegyük. Mindez csoportos és egyéni foglalkozás keretében is megtörténhet. A módszer hatékonyságát azok a pozitív változások igazolják, amelyek az eddigi foglalkozások résztvevőinek életében akár azonnal, akár néhány hónap elteltével indultak ill. következtek be.

Hellinger módszere a saját, és a módszer kidolgozásában aktívan résztvevő munkacsoportjának terápiás megfigyelésein alapul. Mindezzel szinte egyidőben kezdett el foglalkozni az angol biológus és filozófus Rupert Sheldrake az összetartozó lények, az állatcsoportok tagjai, az állat és a gazdája, és az összetartozó, egymással kötődésben élő emberek között is létező láthatatlan összeköttetéssel – az ő elmélete szerint ez egy energiamező –, melynek köszönhetően az egyedek ill. az egyének a távolból is tudnak egymásról. Hogy ez az egymásról való tudás létezik, arról sokunknak van saját tapasztalata. Sheldrake mindezt számos, a nyugati tudomány kritériumainak is megfelelő kísérlettel bizonyította (ő morfogenetikus mezőknek nevezi az összetartozó élőlények közötti láthatatlan hálót). 2003-ban a Wieslochban tartott Első Nemzetközi Család- és Rendszerfelállító Konferencián Hellinger és Sheldrake egyetértettek abban, hogy ugyanazzal a jelenséggel dolgoznak

A megfigyelések szerint a családi lélekben / mezőben szigorú törvények uralkodnak, melyek, ha megsérülnek, generációkon keresztül negatív hatással vannak a család tagjaira. Ezek:

• Az odatartozás joga: a kiterjesztett család (a klán) minden egyes tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek a családhoz tartozónak ismerjék el. Ez a jog azonban sokszor sérül: van, hogy valakit ténylegesen kitagadnak, mert mondjuk a család morális értékeinek nem megfelelő dolgot követett el. Olyan is van, hogy azért próbálnak meg elfelejteni valakit, mert nagyon fáj az emléke. Így próbálhatják meg pl. kiszorítani egy korán meghalt kisgyerek emlékét a családi köztudatból, úgy tenni, mintha soha nem is létezett volna. A gyerek energetikai lenyomata ott van a mezőben, csak a viselkedés szintjén van vákuum a helyén. Különös jelenség az elvesztett ikerpár esete: az újabb vizsgálatok szerint átlagosan minden 12. terhesség ikerterhességnek indul, ám az egyik iker egy pontnál nem fejlődik tovább. Nyomtalanul felszívódik, vagy egy csomó marad belőle a placentában. Az is lehet, hogy a megszületett gyerekben egy ciszta tartalmazza az elvesztett ikertestvér embrionális szöveteit. Még ha nem is tudnak az elveszett ikerről, megszületett párja lelkében ott van az elveszett ikertestvér lenyomata, és akár egy életen át tudattalanul keresheti őt. Az odatartozás jogát tagadjuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy a „nagypapa szívinfarktusban„ halt meg, holott öngyilkos lett. Ezzel a sorsát tagadjuk ki – az ember és sorsa pedig elválaszthatatlan egymástól.

• A hely törvénye: ebben a rendszerben minden egyes családtagnak megvan a saját helye (vesd össze a puzzle /kirakós játékkal: csak akkor jó a kirakott kép, ha mindegyik darabkája megvan, és a saját helyén van), és csak a saját helyén élhet jól. Az ember a szülőjétől kapja az életet. Ezért számára mindig a szülő a Nagy, ő, a gyerek, a Kicsi. Amennyiben a gyerek a szülőjével egy szinten lévőnek éli meg saját magát (pl.: aktívan beleavatkozik a szülők kapcsolatába, pártot fog és tanácsot ad), vagy a szülőjénél is nagyobbnak (pl.: megadom neked apám, amit annak idején nem kaptál meg a nagyszüleimtől), élményszinten egy vagy két generációs létrafokkal feljebb ugrik a saját helyénél. Így nem tudja a saját életét élni, gyökértelenné és stresszessé válik. Élményében hiányzik a gyerek-lét, amit majd nagy valószínűséggel a párkapcsolatában fog megpróbálni pótolni. ˇ Rend van vízszintes irányban is: az azonos generációs létrafokokon állók között van első, második, harmadik, sokadik aszerint, hogy ki hányadikként érkezett a családi rendszerbe: van első, második, sokadik gyerek, első, második, sokadik fontos kapcsolat az ember felnőtt életében. Ha elveszik bárkitől az őt megillető helyet, azt a rendszer „jóváteszi”. (Lásd Jákób és Ézsau vagy a Buddenbrock ház történetét.)

• A kiegyenlítődés törvénye, mely szerint egy teljes mértékben igazságtalan és tudattalan csoport-lelkiismeret működik a családi lélekben: ha a tagok közül valakivel valami életbevágóan rossz történik, akkor másvalaki, rendszerint egy egy-két generációval később született gyerek ugyanúgy él, érez és viselkedik, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ilyen rossz az is, ha valaki nem kapja meg az őt megillető helyet és tiszteletet. Ebben a „másvalakiben” tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt közösítették volna ki, mintha ő vesztette volna el szüleit, szerelmét, gyerekét, mintha őt érte volna valamilyen sorscsapás. Úgy él, mintha azt mondta volna a lelkében:

  „Kedves szülőm, nagyszülőm, rokonom, inkább én viszem helyetted ezt a nehéz sorsot, mint Te.”

  „Ha menned kellett, akkor követlek – a halálba, a rossz sorsba, a betegségbe.”

  „Átveszem Tőled a nehéz érzelmeidet, hogy ezzel is segítsek Neked.”

Ha ezen törvények ismeretében vizsgáljuk meg, hogy miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy szeretnénk, nagyon gyakran derül ki az, hogy a családunkban megsérült a rend, a három törvény valamelyike, és a rendszer, a családi lélek megkezdi a kiegyenlítő (jóvátevő) akciókat és működésmódokat. Más szóval működésbe lép a rendszer-lelkiismeret, melynek megnyilvánulásaként például egy gyerek kezd el érthető okok nélkül rosszul élni, vagy valamilyen testi-lelki tünetet mutatni. Mivel az okok ilyenkor nem a saját élettörténetében vannak, mindaddig eredménytelenek maradhatnak a testi és lelki kezelések, amíg a fenti rejtett, tudattalan fogadalom napvilágra nem kerül, és fel nem oldódik.

A ma még újszerűnek ható módszer eddig számos terápia-rezisztens esetben hozott gyors és látványos javulást. Mára már utánkövetéses vizsgálatok mérik a módszer hatékonyságát: ezek szerint a családfelállítást követő évben a családfelállításban résztvevők 78%-ának életében markáns pozitív változás állt be, ezen túl 14 %-uknak pedig javult az állapota. Sokszor megszűntek az addig, a saját élettörténet alapján érthetetlen depressziók, teljesítménybeli és kapcsolati kudarcsorozatok, öngyilkossági hajlamok, és amennyiben még nem alakult ki gyógyíthatatlan irreverzibilis változás, a testi betegségek is javultak. A maradék 8% esetében a családfelállítás hatástalan maradt.

Nézzünk néhány példát, milyen esetekben valószínű, hogy beindul a rendszer-lelkiismeret, és egy gyerek próbálja meg „jóvátenni” azt a rosszat, ami a felmenőjét érte – azaz mi számít ebben a rendszerben életbevágóan nehéz sorsnak. Ilyen, ha valaki nem tudott megszületni, vagy megszületett, de viszonylag hamar, az élet delelője előtt meghalt. Ha valakit nagy, életbevágó sorscsapások és veszteségek értek; ha valaki nagy bűnt követett el, és vezekelnie kellett vagy kellene; ha valakit ténylegesen kitagadtak vagy mintegy „töröltek” a családi köztudatból.

Kik tartoznak a klánba, a családi lélekbe? A testvéreink – mégpedig az összes, mindegyik, akikkel az egyik szülőnk közös. A szülők és az ő testvéreik, a nagyszülők és a testvéreik, esetenként a dédszülők, továbbá a szülők és nagyszülők házassága előtti fontos kapcsolatok. Ez az ember- ill. lélekcsoport az, akinek sorsa, úgy látszik, össze van kötve egymással, akár tudnak egymásról a tagok, akár nem.

Viszonylag újszerű és meglepő tapasztalás, hogy milyen erős tudattalan kötést eredményez az, ha valakinek a „számlájára” születtünk. Ehhez egy kis kitérőt kell tennünk:

Minden olyan párkapcsolatban, ahol felmerül, hogy a két ember együtt adja majd tovább az életet, kialakul az ún. kötődés nevű lelki kapocs, melynek kevés köze van a szeretet és szerelem nevű érzelmekhez, azoktól teljesen függetlenül létezik. Ha egy ilyen kötődés bármilyen oknál fogva és bármilyen események keretében megszűnik, az a léleknek fáj – ismerjük a rossz házasságok végét jelentő váláskor a várt megkönnyebbülés helyett átélt mély fájdalmat. Ha szülőm vagy nagyszülőm előző kapcsolata átadja valamilyen oknál fogva a helyét annak az embernek, akitől az életem van – például meghal, és ezzel teszi szabaddá a helyet, vagy valamiért nem sikerül együtt maradnia –, azzal ténylegesen hozzájárult ahhoz, hogy én legyek. Mivel egy kötődésből kiszakadni fáj, ezért ezzel a fájdalommal ő is árat fizet az életemért. Ezzel a fájdalommal nyeri el az illető a helyét a klánunkban, ő is „hozzánk tartozik”, és jár neki, hogy áldozatát elismerjük, és tisztelettel elfogadjuk.

Minden ember számára a szülei és a családja jelenti az élete szempontjából a legfontosabb köteléket. Mégis az a szó, hogy „a családom”, sokak számára jelent fájdalmat, haragot, hiányérzetet. Van, hogy egy sorsátvállalás áll az útjában annak, hogy egy gyerek nem tudja a család részének érezni magát. Van, hogy a szülők sorsátvállalásai, az ő történetük nem engedi, hogy ideális környezetet biztosítsanak a gyereküknek, aki így csak sok hiány és fájdalom árán tud felnőni. Ha pedig az ember nem tudja érzelmileg is átélni, hogy kapott egy életet, úgy, ahogy azt adni tudták, gyökértelenné, boldogtalanná válik, valami mindig hiányozni fog, mégpedig valami nagy és lényeges. Ám, ha látja, hogyan alakítja minden ember életét a Sors nevű nagyhatalom, az övét ugyanúgy, mint a szüleiét, hogyan működnek az élet, a szeretet és a rend törvényei mindannyiunk életében, akkor talán megérti, hogy mindent megkapott, amit adni tudtak, és amit nem tudtak megadni, az az élete ára. Talán sikerül a szívével is megértenie, hogy a gyökereiből kapja meg mindazt, ami az élethez kell, testének anyaga, lelkének energiái szülein, nagyszülein, dédszülein és azok szülein keresztül érkezett és érkezik el hozzá. És ha tudattalan gyereki szeretetből nem gondolja, hogy más sorsát és érzelmeit kell cipelnie, akkor leteheti az átvett sorsot, kezébe veheti az életét, és csinálhat belőle valami nagyon jót, hogy családtagjai lássák, érdemes volt továbbadni neki. A legnagyobb ajándékot, amit csak ember embernek adhat.

Bert Hellinger 1925-ben született, filozófiát, teológiát és pedagógiát tanult. Tanulmányai után 16 éven át egy katolikus misszionárius rend tagjaként Dél-Afrikában dolgozott a zuluknál.
Ezután pszichoanalitikus lett, majd a csoportdinamika, a primérterápia, a tranzakció-analízis és különböző hipnoterápiás eljárások hatása alatt kialakította a saját munkamódszerét, a mára már világszerte ismertté vált családfelállítást. A módszert számos területen alkalmazzák, pl.: a pszichoterápiában, a szervezeti tanácsadásban, a pszichoszomatikus orvoslásban, az életvezetési és nevelési tanácsadásban és a tágabb értelemben vett lelki gondozásban.
Bert Hellinger gondolkodásmódja áthidal minden ideológiát, fölöttük áll, a létezés középpontjára figyel, ahová már- vagy még nincsenek szavaink. Egy jellemző mottója:

„A legmélyebb valóság nem az ebben az értelemben vett boldogság, hanem a fájdalom. Ez a legvégső valóság. Hogy miért, azt nem tudom megmagyarázni. De valószínűleg azzal áll kapcsolatban, hogy a fájdalom teszi lehetővé, hogy búcsút vegyünk az átmenetitől.

Ha összességében nézzük az élet valóságát, akkor azt látjuk, hogy átmeneti és mulandó. Mögötte azonban valami maradandó hat, bármi legyen is az. Nem tudom és nem is akarom definiálni. Ám a fájdalom arra utal, ami mögötte van. A fájdalom teszi lehetővé, hogy meglássuk és elinduljunk felé.”

Oldal: Nyitólap
Hellinger-féle szisztemikus-fenomenologikus családterápia - © 2008 - 2024 - csaladallitas.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat